Karády Anna Zserbó – A múlt tengerén című regénye 2023-ban jelent meg.

Ki a szerző?

Karády Anna (1986- ): jelenleg főfoglalkozású író, eredetileg jogász volt. A füredi lány című bestseller szerzőjeként ismert. A sikerkönyv egy csapásra híressé tette Magyarországon.

Balatonfüreden nőtt fel, édesapja orvos. Budapesten járt jogi egyetemre. Férjezett, van egy kisfia. Szereti a természetet, a vidéki életet. Érdekli a művészet, mindig volt valamilyen kreatív hobbija.

Annyira beleszeretett a regényírásba, hogy sikeres jogi pályáját is otthagyta az írás kedvéért. Azóta is történelmi korban játszódó romantikus regényeket ír.

A füredi lány trilógia után a Zserbó című kétrészes regénysorozattal jelentkezett.

Miről szól a Zserbó?

Alapszituáció: a Gerbeaud-ban dolgozó Szépkúti Blankát a főnökasszonya Abbáziába küldi, hogy ott is lendítse fel az üzletet. Egy újonnan nyílt tengerparti cukrászdába szegődik el. Fiumébe érkezve megismeri Hollósy Ármin bárót, akibe később beleszeret.

Cím: a híres cukrászda neve magyaros írásmóddal. Itt dolgozik a hősnő, aki egy „Zserbó-kisasszony”.

Idő: 1910-ben játszódik a történet.

Időtartam: nyolc hónapra szegődik el Blanka a cukrászdába („ezerkilencszáztíz karácsonyára terveztem visszatérni Budapestre”)

Helyszín: Fiume, Abbázia, Budapest. A helyszínek fontos szerepet játszanak (főleg az Adriánál levők).

Igazából a helyek is főszereplők. Sőt, olyan, mintha a történet csak ürügy lenne, hogy megismerjük ezeket a helyeket meg a kort.

Műfaj: a történelmi regényhez áll legközelebb. Persze, nem egészen az, mert nincs benne történelmi személy, esemény. Inkább történelmi korban játszódó romantikus regény (kultúrtörténeti, helytörténeti adalékokkal).

A Zserbó jellemzői

Alapgondolat: az írónő kombinálja az édességet (cukrászda, ételek) és a tengerpartot (Adria, hajózás). Inkább e két témáról szól a könyv, mint a hősnőről meg a szerelméről, bár alapvetően szerelmi történet.

„Valójában a Zserbó az nem egy cukrászatot jelent vagy finom süteményeket. Hanem a Zserbó az egy… – Behunyta a szemét, miközben kereste a megfelelő szót. – A Zserbó egy életérzés! Egy hangulat, amire vágyunk. (…) Nem a habos kávéért vagy orosz teáért ülnek be az emberek a pesti Gerbeaud-ba. Mert bizonyára máshol is lehet kapni ízletes süteményeket és kiváló uzsonnát. A miliő számít! A mosolygó kiszolgálószemélyzet, a finom porcelánok, az illatok, a székek bársonyhuzata, a társaság… Ez így, mind-mind együtt a Zserbó!”

Társadalmi háttér: a főszereplő egy elszegényedett dzsentri családból származó úrilány. A könyv elején ennek megfelelő társadalmi közeg jelenik meg. Az úri népek élete egy illemszabályok közé zárt élet volt (különösen a nők esetében).

Zserbó-kisasszonyként, majd később Abbáziában Blanka eltávolodik ettől a világtól, és egy inkább polgárinak nevezhető közegbe kerül (a dolgozó emberek világába). Ezzel párhuzamosan egyre többet szeg meg a belé nevelt szabályokból.

Korábrázolás: a helyszínek, a tárgyi környezet, a viseletek stb. leírása pontosnak tűnik. Sokat hallottam a könyv kapcsán arról, hogy milyen sok kutatás áll mögötte. Mindez becsülendő, de azért egy kérdés felmerült bennem.

Ha megvan ez a hitelességre való törekvés, akkor a társadalomábrázolás miért megy el meseszerű irányba? Mert van, ami hihető és valószínűleg hiteles, és van, ami inkább mesébe való.

Kezdjük az elején! A hősnő egy elszegényedett dzsentri lány, aki elmegy dolgozni a Gerbeaud-ba. És itt álljunk is meg egy pillanatra! Dzsentri, aki dolgozik? Ha valaki ilyen történetet ír, arról hogy higgyem el, hogy olvasott valaha Mikszáthot, Móriczot?

A dzsentri nem dolgozott. A nők meg főleg nem. A dzsentri fiúk is legfeljebb hivatali állást vállaltak (a közszolgálatban). Lenézték a nem állami állások legtöbbjét. A XX. század elején a magyar társadalom nem sokra becsülte a kereskedelmi, pénzügyi tevékenységet, a vidéki úriembert többre tartotta, mint a bankárt (emiatt még a pénzarisztokrácia is birtokokat vásárolt).

Szóval nehéz elképzelni, hogy egy olyan dzsentri úrilány, mint Blanka, dolgozó nővé vált volna. (A cukrászdai munkát – kiszolgálást – meg főleg rangon alulinak tartotta volna.) Az úri kisasszonyok inkább férjhez mentek (vagy férjhez adták őket), de nem dolgoztak. Ha elszegényedtek, akkor egy pénzarisztokratához mentek, aki be akart házasodni a nemességbe.

Nemcsak a korabeli írók műveiből derül ez ki. Véletlenül most olvastam egy ismeretterjesztő könyvet a századfordulós Budapestről, ezért biztosan tudom, hogy a korábrázolás ezen a ponton sántít.

Nagyon meglepődtem, hogy szakmai lektorok – történészek? – ellenőrizték a regényt (állítólag), és szakmailag hitelesnek mondják. Lehet, hogy a helytörténeti és a kultúrtörténeti részletek valóban pontosak, de vannak a regényben más, nehezen hihető dolgok is.

Például végig úgy éreztem, korunk ideáljai vannak visszavetítve a boldog békeidőkre. Nem tetszett, hogy az írónő rá akarja erőltetni a mai világ „dolgozó nő” eszményképét egy olyan félfeudális korszakra, amikor ez egyáltalán nem volt eszmény.

A „munkaalapú társadalom” mai ideál – a XX. század elejének társadalma nem „munkaalapú társadalom” volt… Főleg nem a dzsentri számára. Ehhez képest a regényben még a báró – egy arisztokrata – is „dolgozik” (az hagyján, hogy hajóskapitány, de hogy még tanár is?). Az öccse meg – az ifjabb báró – hajókötelet cipel, mint egy matróz? A dolgozó arisztokrácia a Rákosi-kor ismérve, nem a boldog békeidőké… (A valóságban mással cipeltette volna, egy szolgával vagy inassal. Ez a jelenet is zavaróan „mai”.)

Ugyanez a probléma megvan a szépségideállal is. „Engem nem érdekel, hogy mi a legújabb divat a dámáknál. (…) Én bronzos bőrről álmodozom.”

Amikor az Annamari nevű szereplő azt mondja, hogy bronzos bőrt akar, az olyan, mintha egy mai nő azt mondaná, hogy ő hófehér bőrt akar. Mennyire valószerű ez? Régen annyi nő akart barna bőrt, amennyi ma fehéret. Vagyis nagyjából senki. Egyszerűen nem számított szépnek. Napernyővel védték a bőrüket a naptól. Senki se akart direkt csúnya lenni. Még lázadásból se.

Amikor ugyanez a szereplő azt mondja, nem érdekli, milyen divatot követnek a dámák, megint csak kilóg a sorból. Régen minden alsóbb társadalmi osztály az úrinőket utánozta. A dámák olyanok voltak, mint ma a celebek, mindenki olyan akart lenni, mint ők. A polgárasszonyok úgy öltöztek, úgy viselkedtek, mint ők.

Ezek az anakronizmusok nagyon szúrják a szememet. Mit akar velük üzenni az írónő? Azt, hogy a szereplők lázadnak a saját koruk szokásai ellen? Vagy egyszerűen azt, hogy a mai kor ideálja minden tekintetben jobb, mint azé a korszaké?

Hacsak nem különc a szereplő, akkor igenis annak a kornak a szokásait kövesse, amelyben él. Ha akkor a fehér bőr volt a szép, akkor fehér bőrt akarjon, különben nem nevezhető hitelesnek a regény. Most akkor Annamari ennyire különc, vagy a korábrázolás nem hiteles?

Nézőpont: ketten mesélik a történetet: a hősnő (Szépkúti Blanka) és a narrátor, aki egy mindentudó elbeszélő. Elég következetlenül váltakozik, hogy melyik részt melyikük mondja el. Ráadásul a váltások megtörik a szöveg ritmusát.

Általában a mindentudó elbeszélő akkor hasznos, ha az író olyasmit akar elmondani az olvasónak, amiről a hősnő nem tud. Ezért a regény első fele, vagy inkább kétharmada esetében nem látok rá különösebb okot, hogy miért kell két elbeszélő. A harmadik személyű narrátor ugyanúgy Blanka élményeit mondja el, mint maga Blanka.

A regény utolsó harmadában a narrátor a férfi főhős, Hollósy báró gondolatairól is beszámol. Itt már több értelme van a harmadik személynek, de ezek a részek nem nélkülözhetetlenek a történet szempontjából. Nem sok hiányérzetem lenne, ha csak Blanka nézőpontjából lett volna megírva a regény (első személyben). A sok ide-oda váltás a nézőpontok között idegesített.

Stílus: a regény könnyen olvasható, gördülékeny. Főleg a párbeszédes részek és az első személyben megírt szövegrészek jók.

Alapvetően ez egy könnyed, „napfényes” stílus – pozitív hangulatot áraszt, ami kellemessé teszi az olvasást.

Nyelvezet: nagyjából illeszkedik a hősnőhöz és a korszakhoz. Egy kifinomultabb nyelvi stílusréteg jelenik meg (nincs trágár beszéd).

A harmadik személyű elbeszélő szövegeiben mai kifejezések is vannak. Például nem nagyon illik a korszakhoz a következő mondat: „A csaposlány ledér pillantásokkal fixírozta Ármint” – a „fixíroz” szerintem túl modern kifejezés az ábrázolt korhoz.

Még valami feltűnt. A hisz’ szócska – a „hiszen” rövid formája – borzasztóan tetszik az írónőnek. Mert gyakran használja. Sajnos, olyan helyeken is, ahol nagyon erőltetetten hangzik. Példa: „Kürthy Magdaléna közismert volt arról, hogy nagyon szeret öltözködni, így ha elmentek bárhová is, kocsira öltözött – hisz’ egyszerűbb ruhája nem is akadt –, ennek ellenére villamossal utaztak, sárvédővel a lábukon.”

A hisz’ egy elharapott szóalak, azaz beszélt forma. Használata csak dialógusban életszerű, a fenti leírásban furcsa. Van, ahová a jelentése miatt se illik: „Gerbeaud Emil, ellentétben a többi cukrásszal, nem rejtegette a recepteket – nem is kellett, hisz’ a titok a folyamatban állt.” Hisz’ helyett itt jobb lett volna a „mivel”.

Itt meg olyan a mondat elején, mint egy főbelövés: „Elmerült a látványban, melyet lehetetlen volt lefesteni. Hisz’ pont az adta a lényegét, hogy egyetlen percre sem állt meg az élet és a mozgás: mindenhol napbarnított hajósok lótottak-futottak, hogy a vízi járművekből ki- és bepakoljanak.”

Végül egy olyan példa, ahol jól illik a hisz’ a szövegbe (az egyik szereplő mondja): „De az abbáziai üdülők közül senki nem jön át Fiúméba. Bolond volna! Hisz’ Abbázia maga a Paradicsom!”

Hangulat: pozitív, könnyed, de humor nincs benne sajnos – nem vicces, ami kár (mert A füredi lány sokszor vicces is volt).

Tematika: voltak – nekem legalábbis – rossz szájízt keltő témák is a regényben.

Tudom, hogy manapság trendi a környezetvédelem, de azért a „halomra gyilkolt énekesmadarakról” nem szívesen olvastam (a női kalapok kapcsán). Főleg olyan sokszor, több különböző szereplő szájából… Ennyi erővel lehetne szidni a mai farmernadrágok gyártóit is… Biztos, hogy erről akarunk emlékezni 1910-re, hogy legyilkolt fecskék farktollát tették a kalapokra?

Arról nem is beszélve, hogy a báró úr a Blankának való udvarlás közepette „siratja el” az énekesmadarakat… Nekem ez valahogy életszerűtlen is, és hiteltelen is. Jobban érzem benne a 2020-as éveket, mint 1910-et. A mai gondolkodás van visszavetítve egy régebbi korra, ami szerintem hiba.

A Zserbó története

Cselekmény: nagyon vérszegény, halovány. Ez nem egy fordulatos, izgalmas történet.

Szerkezet: nagyon hosszú az előkészítő rész. A hősnő olyan sokáig utazik az Adriához, hogy az ember úgy érzi, már sosem ér oda.

Talán mert minden apróságot leír. Ilyen például a vonaton a két útitársa – nincs fontos szerepük, mért kell akkor őket ilyen részletesen megismernünk?

A Zserbó szereplői: a szereplők mind típusok, és valahogy ismerősek…

Nem tudom, csak én érzem-e így, vagy valóban hajaznak a Zserbó szereplői A füredi lány szereplőire?

Blanka ugyanúgy tevékeny, szép és sikeres lány, mint Anna, csak egy kicsit más egyéniség (kifinomultabb, óvatosabb és tartózkodóbb). Hollósy Árminnak is hiába kék a szeme, ugyanaz a magabiztos nőcsábász, mint Oroszy Mihály (még hasonlóan csibészes mosolya is van).

De a többi szereplő is hellyel-közzel behelyettesíthető: Brutus = István, Vilma asszony = Katica, Annamari = Vica.

Külsőre nem, de funkciójukat tekintve azonosak:

Brutus / István: a nagydarab, morgó medve, aki azért jólelkű is;

Vilma asszony / Katica: az idősebb asszony, aki pártfogolja a hősnőt;

Annamari / Vica: a vidám barátnő, aki a szépet látja mindenben.

Olyan, mintha az írónő csak ezekkel a típusokkal tudna vagy akarna dolgozni. A hős (Oroszy Mihály, Hollósy Ármin) és a hősnő (Almássy Anna, Szépkúti Blanka) mindig erős jellemek, mindig szépek, és mindig sikeresek abban, amit csinálnak. Talán mert a szerző saját magából kiindulva alkotja őket. (Azaz önmagát írja meg újra és újra.)

Csak a mellékszereplők között akad egy-egy színfolt (Goran Goran, Ciro, Négus stb. – amúgy Ciro néha töri a magyart, néha nem…).

Igazából a baj az, hogy a fontos szereplők nem érdekesek. Nem antipatikusak, de nem is különösebben szimpatikusak. Haloványak, vértelenek. A füredi lány olvasásakor több erőteljes vonásokkal megrajzolt, izgalmas karaktert is megismerhet az olvasó. Itt egyetlen olyan szereplő sincs, aki igazán kíváncsivá tenné az embert. Számomra legalábbis mind feledhetőek, közömbösek.

Talán ezért is érzem úgy, hogy ez egy regényformába bújtatott ismeretterjesztő könyv. Hiszen se a cselekmény, se a szereplők nem ragadják meg az olvasó figyelmét. A sok aprólékos, színes leírás a könyv egyetlen erénye. Vagyis az ismeretterjesztés…

A Zserbó értékelése

Pozitívumok: dicsérni kell az alaposan megfigyelt, finom, apró részleteket. Rengeteg gondosan kimunkált leírás van. Ha a cselekményt el is kell marasztalnom (unalmas a sztori), a leírások mindenképpen dicséretet érdemelnek. Ebből a szempontból kiváló a regény. És akit nagyon érdekel maga a téma (Gerbeaud, Adria), annak tényleg színes és élvezetes olvasmány.

A stílust és a regény hangulatát itt is – akárcsak A füredi lány esetében – csak dicsérni tudom.

Emellett úgy találtam, az írónőnek van hangulatteremtő ereje. Képes odavarázsolni az olvasó elé a miliőt, és ez is érték.

Tetszett a szerelem kibontakozásának ábrázolása is. Karády Anna jól visszaadja az érzelmeket. (Ezt már A füredi lány esetében is kiemeltem.)

Negatívumok: nehezen, lassan vánszorog előre a cselekmény. A regény vontatott, alig történik valami. Az első harmadát el lehetett volna mesélni három fejezetben is.

Úgy érzem, az ismeretterjesztő jelleg egy kicsit az olvasói élmény rovására megy… Annyi a hosszú, terjedelmes leírás, hogy Jókai is megirigyelné. Ráadásul egy tömbben van, ami túlterheli leírásokkal a szöveget. (A füredi lány esetében dicsértem, hogy jól vannak szétosztva az ismeretterjesztő részek a történet különféle pontjaira. Itt ez nem valósul meg.)

Nagyon fárasztó olvasni, mert a sok leírás megakasztja a cselekményt, lassítja a regény tempóját. Már a történet kibontakozása is nagyon lassú. Ebben a XIX. századi „ráérős” regényekre emlékeztet, amelyek csak az első száz oldal után „indulnak be”. Manapság minimum kockázatos így játszani az olvasó türelmével. (Mert sokan abbahagyják a regényt, ha unalmas a történet.)

Sok a lényegtelen részlet. A szerző sok fölösleges aprósággal traktálja az olvasót, aminek semmi köze a történethez (pl. a szürke és a fekete macska harca egy halbelsőért).

Zavar továbbá a korábrázolásban tapasztalt következetlenség, amit már említettem. Ha egy író rászánja az időt, hogy egy csomót kutasson, miért végez félmunkát? Mi az oka, hogy a kultúrtörténeti és a helytörténeti adatokat kikutatja, a társadalomra vonatkozó tényeket meg figyelmen kívül hagyja? (Dolgozó dzsentri, bronzos bőr stb.)

Most vagy akar hiteles lenni, vagy nem. Nem feltétlenül muszáj hitelesnek lennie, de ha hiteles, akkor legyen teljesen az. Mert ha a társadalom ábrázolása valószerűtlen, akkor honnan tudja az olvasó, hogy amit a Gerbeaud-ról vagy Fiuméról ír a szerző, az nem légből kapott? Vagyis honnan tudjam, hogy akkor most komolyan vehetem-e a korábrázolást vagy sem?

Ha nem hiteles a korábrázolás, az sem gond, mert tekinthetjük a történetet mesének is, és akkor fel sem merül a hitelesség kérdése. A mesék kortalanok, ezért nem kell korhűnek lenniük – de akkor meg fölösleges annyit kutatni a XX. század eleji ételekről meg a hajózásról. Akkor ehettek volna akármilyen képzeletbeli ételt is a szereplők, mert úgyis csak mese az egész… Nem tudom, sikerült-e jól megfogalmaznom a problémát. Oké, ha hiteles, és az is oké, ha nem. De ne legyen félig az.

Ráadásul még mindig sok a nyelvhelyességi hiba. Talán nem annyi, mint A füredi lány c. regényben, de még mindig van. (És a szerkesztő ezúttal is benne hagyta a szövegben, amit javítania kellett volna.)

Még mindig sok a pongyola, ügyetlen mondat is. Például „Elborzadt az arca.” – A személy borzad el, nem az arca. Ha az arckifejezéséről van szó, akkor azt kellett volna írni: „Borzadály jelent meg az arcán.” Vagy: „A haditengerészeti akadémia remek kiképzést végzett.” – A szövegkörnyezetből kiderül, hogy az írónő arra gondolt: jó munkát végzett. A kiképzést adják, nem végzik… És a szó nem is illik ide. Vagy: „Én csalódtam a válaszon.” – A válaszban. (Csalódik valamiben.)

Annyi ilyen apró, idegesítő hiba, pongyolaság van, hogy egy alapos újraszerkesztés ennek a könyvnek sem ártana! (Amit A füredi lány esetében is javasoltam.) Ha már az író képtelen rendesen szavakba önteni a gondolatait, akkor legalább egy jó szerkesztője volna… Látta egyáltalán valaki magyar nyelvhez értő ember ezt a szöveget, mielőtt kiadták?

Mondanivaló: én nem fedeztem fel mélyebb üzenetet a regényben. Az egész csak ismeretterjesztés és egy – elég egyszerűcske – szerelmi történet.

Lektűrök esetében nem kötelező, hogy mondanivaló is legyen – de én szeretem, ha van.

Világkép: Karády Anna a mait keresi a régiben, legalábbis én így érzem. És nem igazán tetszik.

Nekem az a véleményem, hogy aki ennyire a mai kor ideáljaihoz ragaszkodik (dolgozó nő, barna bőr), annak inkább napjainkban játszódó történetet kéne írnia. Mert néha úgy éreztem, a szereplők a XXI. század eszményeit visszhangozzák „idő előtt”… (Az első világháború előtti világ sokkal jobban eltért a maitól, mint a világháború utáni!)

Ilyen témák: állatvédelem (legyilkolt madarak), napozás (barna bőr), dolgozó nő mint eszménykép (a kor eszménye az úrinő volt), illemszabályokhoz való hozzáállás (a szabályszegés inkább ma divat), férfi-nő egyenlőtlenségek – a férfinak szabad kicsapongani, a nőnek nem (van a regényben némi feminista íz is, holott az első magyar női – feminista – parlamenti képviselő csak 1920-ban került az országgyűlésbe…).

A Zserbó kritikája, vélemények

Lektűr (szórakoztató irodalom) kategóriába tartozik.

Élmény: én untam ezt a regényt. Nem kötötte le a figyelmemet. Többször majdnem abbahagytam. Az utolsó harmada érdekesebb, mint a többi része, de még az is csak lanyha érdeklődést vált ki.

Lassan haladtam vele. Folyton vártam, hogy „mikor indul már be”, aztán a közepénél rájöttem, hogy ennek a történetnek ez a tempója, és kész. Azért végigolvastam, de sok türelem kellett hozzá.

Bár ez egy romantikus regény, sokszor még azok a részek se érdekesek, amikor a szerelmesek együtt vannak. A szereplők unalmas dolgokról beszélgetnek (hajózási eszközök stb.). Hiába van dialógusformába öntve, ami nem érdekli az embert, az nem érdekli. A való életben is halálra unnám az ilyen beszélgetéseket.

Értékelés: 2/3. Nálam ez a regény maximum közepes, de inkább gyenge-közepes.

(Érdemjegyek: 5 – letehetetlen, 4 – jó, 3 – közepes, 2 – gyenge, 1 – olvashatatlan.)

Fogadtatás: olvastam mások kritikáit a könyvről (pl. az írónő ajánlója alapján a Kvarner-blogét, és nem győztem csodálkozni. Van, aki ezt a történetet tényleg izgalmasnak tartja?

Ez a blogger is azt írja: „remek karakterek” és „izgalmas történet”. Ez most komoly?! Azt is írja: „van súlya és mondanivalója”… – Már bocsánat, de mi a mondanivalója? Ezt sajnos nem árulja el a cikk.

Sokkal jobban egyet tudok érteni ezzel a bloggerrel, akit szintén nem ragadott meg a történet. Viszont jól észreveszi és kiemeli a két főszereplő családi hátterét. A lány valóban többször fájdalommal gondol az apjára, de a férfi családi háttere nem domborodik ki annyira a regényben. Épp csak felvillan a végén.

Kinek érdemes elolvasnia?

Korhatár (kinek ajánlott): bárkinek, akit érdekel a téma (nem korhatáros). De csak annak érdemes belekezdeni, akit nagyon érdekel vagy ez a korszak (1910-es évek), vagy a Gerbeaud / Fiume / Abbázia. Mert maga a sztori nem nagy kunszt.