Daniel Keyes Virágot Algernonnak című könyve 1966-ban jelent meg. Ez a könyv a szerző legismertebb regénye, és az, amely a legtöbb szakmai elismerést hozta.

A könyvet úgy vettem a kezembe, hogy fogalmam se volt, ki a szerző, soha semmit nem olvastam tőle korábban. Egyszerűen csak rémlett valahonnan, hogy a Virágot Algernonnak egy nevezetes könyv, ezért elkezdtem olvasni. Aztán annyira érdekesnek találtam, hogy utánanéztem, ki a szerző, és miket írt még… Most már nem fogom elfelejteni a nevét.

Daniel Keyes (1927-2014): amerikai regényíró.

Brooklynban született, New York államban, zsidó családban. Rövidlátó volt (szemüveg nélkül csak homályosan látott), és kisgyerekként attól félt, egy nap meg fog vakulni. Volt, hogy bekötötte a szemét, és úgy próbált mindent megtalálni a lakásban. Rendet tartott, mindennek megvolt a helye, és mindig tudta, mi hol van.

Édesapjának anyagi nehézségei voltak a gazdasági válság idején. Inkább két mérföldet gyalogolt a munkába és vissza, csak megspórolja a menetjegy árát. Talán ez az oka, hogy Daniel Keyes szülei azt akarták, hogy a fiuk orvos legyen (annak ellenére, hogy ő írói álmokat dédelgetett).

Iskola mellett egy étteremben dolgozott, hogy ki tudja fizetni a tandíjat. A főnöke zsarnoki módon bánt vele, ennek ellenére kitartott, és elég pénzt gyűjtött össze az első két félév befizetésére. Egy este azonban, miután a főnöke összeszidta, amiért véletlenül leejtett néhány edényt, úgy érezte, elege van. Ott hagyta az állását, és szülei engedélyével felfüggesztette tanulmányait.

17 évesen csatlakozott az Egyesült Államok Tengerészeti Szolgálatához, és olajszállító tartályhajókon dolgozott. Mivel orvosnak tanult, a hajón segíteni tudott beteg társain. Egy részeg matróz azonban megfulladt a saját hányásatól, hiába adott neki mesterséges lélegeztetést, nem tudott rajta segíteni. Ez az eset annyira megrázta, hogy úgy döntött, semmiképpen nem lesz orvos. 1946-ban hazatért, és ezt bejelentette a szüleinek, akik csalódottak voltak.

Miután visszatért New Yorkba, beiratkozott az egyetemre. Elkezdte írni első regényét, de azt is tudta, hogy szüksége lesz egy civil foglalkozásra. Először újságíró akart lenni, el is kezdte az egyetemi kurzust, de két hét után abbahagyta, mert rájött, hogy az újságírás túl sokat ki fog venni belőle, és nem lesz ereje mellette regényt írni.

Ezután elkezdte érdekelni a pszichológia, és rájött, hogy ezzel a szakmával két legyet üt egy csapásra: segít az embereknek, és ezáltal jobban megérti az emberi lélek működését, ami segít neki a regényírásban. Ekkor felvette a pszichológiát mint fő szakot.

Egyetemi tanulmányait saját maga finanszírozta: enciklopédiákkal házalt.

Pszichológiából szerzett diplomát a Brooklyn College-ban 1950-ben, de végül mégsem pszichológusként kezdett dolgozni. Miután lediplomázott, csatlakozott a Magazine Managementhez, Martin Goodman magazinvállalatához, s a Marvel Science Stories magazin szerkesztője lett. Itt alacsony színvonalú, de népszerű lektűrirodalommal foglalkozott.

1952-ben megnősült (felesége Aurea Georgina Vazquez), házasságából két lánya született (Hillary és Leslie). Családjával a floridai Boca Ratonban élt.

Ekkortájt jelentek meg első írásai egy szerzői álnév alatt. Első novellája, amelyet saját nevén adott ki, egy robotról szóló sci-fi történet volt.

Amikor a Marvel Science magazin csillaga hanyatlani kezdett, Keyest elbocsátották szerkesztői állásából. Ekkor került át az Atlas Comicshoz, ahol a képregény szakmában nagy névnek számító Stan Leenek dolgozott. Olyan karakterek megalkotásában vett részt, mint a Pókember és Hulk. Horror és sci-fi képregényekhez írt szöveget, és ötleteket is leadott. Az egyik ilyen ötlet lett később a Virágot Algernonnak alapja. Később a magazin társszerkesztője lett, és szabadúszóként is vállalt megbízásokat.

Esti tagozaton elvégezte az amerikai irodalom szakot a Brooklyn College-ban, így 1957 júniusától tanári állást is vállalhatott, ami végre stabil jövedelmet jelentett, és elég szabadidőt hagyott az írásra.

Ősszel Keyes elkezdett tanítani abban a középiskolában, ahol annak idején diákként tanult.

1959-ben a Galaxy magazin szerkesztője, H. L. Gold novellát rendelt tőle. Erre a kérésre írta meg a Virágot Algernonnak első változatát.

Érezte, hogy remekművet alkotott, a novella megjelentetése mégis nehézségekbe ütközött. A Galaxy szerkesztőjének tetszett, de azt akarta, hogy Keyes változtassa meg a történet befejezését. Az író erre nem volt hajlandó. Inkább elvitte a novellát Bob Millshez, egy másik sci-fi újság, a Magazine of Fantasy and Science Fiction szerkesztőjéhez. Itt jelent meg a mű 1959 áprilisában, és elnyerte szerzője számára olyan írók csodálatát, mint Isaac Asimov, és az Hugo-díjat, amellyel az 1959-es év legjobb történetét jutalmazták.

Meghozta tehát a szakmai elismerést és a közönségsikert is. Még tévéjátékot is készítettek belőle, ennek ellenére Keyes nem keresett vele annyit, hogy kizárólag az írásból megéljen. Nappal tanárként dolgozott, éjszaka pedig írt.

Viszont most, hogy elismert író lett, úgy döntött, ott hagyja középiskolai tanári állását, és egyetemi szinten fog kreatív írást oktatni. Több mint száz egyetemre ajánlkozott, és a Wayne Állami Egyetemtől kapott egy ajánlatot. Négy évre szóló egyetemi oktatói állást kínáltak fel neki, melynek keretében előadásokat tarthatott irodalomból és taníthatott kreatív írást. Keyes elfogadta az állást, vett egy öreg autót, felpakolta a családját és Detroitba költözött. Ez 1962-ben történt.

Közben egy kiadó kérésére átdolgozta az Algernon-novellát regénnyé. Az első kéziratváltozat egy év munka után, 1963-ban készült el. Keyes elküldte a kiadójának, de elutasították. Ekkor átdolgozta, megszerkesztette és újra elküldte, de másodszorra is elutasították. Az író ezután két másik kiadónak küldte el a kéziratot.

A kiadatási nehézségek komoly stresszt okoztak neki. Egy nap a munkahelyére menet elájult az utcán. Egy hónappal később, amikor már azt hitte, senkinek nem fog kelleni a regény, levelet kapott a Harcourt kiadóvállalattól, amely elfogadta a kéziratot. Így a Harcourtnál jelent meg a mű 1966 márciusában.

Amikor az első kritikák napvilágot láttak, az sem volt könnyű időszak Keyes számára. A legelső kritika, amit elolvasott a regényéről, annyira negatív volt, hogy rosszul lett, kiszaladt a könyvtár vécéjébe és hányt. Szerencsére később kiderült, hogy a többi kritika nem olyan lesújtó, sőt. A regényt nemcsak a science fiction műfaj rajongói dicsérték, hanem a Publisher’s Weekly és a The New York Times kritikusai is.

A siker lehetővé tette Keyes számára, hogy jövedelmezőbb oktatói állás után nézzen. 1966-ban ott hagyta a Wayne Állami Egyetemet és az Ohio Egyetem angol szakán kezdett dolgozni, itt tanított kreatív írást egészen az 1990-es évek elejéig. Az egyetemtől 2000-ben professor emeritus címet kapott.

Közben az írást sem hagyta abba, számos regénye jelent meg (Érintés, 1968; Az ötödik Sally, 1980). Szép álmokat, Billy! c. dokumentumregénye, amelyet egy megsokszorozódott személyiségű erőszaktevőről írt, szintén nagyon népszerű volt. Csak Japánban egymillió példány kelt el, így Keyes 1994-ben megírta a történet folytatását (Billy Milligan háborúi). Utolsó regénye, a Jóslatok az őrültek házából c. politikai krimi 2009-ben jelent meg.

2013-ban meghalt a felesége, ő maga 86 évesen, 2014. június 15-én hunyt el floridai otthonában, egy tüdőgyulladás okozta szövődmények következtében.

Lányai apjuk emlékére számos ösztöndíjat alapítottak a Wayne Állami Egyetem diákjai számára (pl. The Daniel Keyes Family Endowed Scholarship, the Daniel Keyes Family Graduate Scholarships in Creative Writing).

Fogadtatása: nemcsak közönségsikert aratott, hanem szakmai elismerést is kapott. Számos szakmai díjat nyert el, többnyire a Virágot Algernonnnak c. regényért (Hugo sci-fi díj, Nebula-díj, melyeket a legjobb tudományos-fantasztikus műveknek adnak). A másik sokat díjazott műve az igaz történet alapján íródott Szép álmokat, Billy! (Kurd-Laßwitz-díj, Szeiun-díj). 2014-ben életműdíjat kapott.

Munkássága: több könyvét is olvastam (Az ötödik Sally, Érintés, Jóslatok az őrültek házából), és úgy gondolom, a Virágot Algernonnak az egyetlen olyan regénye, amely szépirodalmi műként elismerésre tarthat számot. A többi regénye lektűrösebb, ponyvaízűbb, nem képviselnek olyan magas minőséget.

Az Algernon után a másik legjobb, legigényesebb műve kétségkívül a Szép álmokat, Billy! (The Minds of Billy Milligan), amelyet azonban nem tekintenek fikciónak, hanem inkább dokumentumregénynek. (A főszereplő, Milligan valós személy, valóban élt, ő maga kérte fel Keyest, hogy írja meg a történetét, így gyakorlatilag minden, ami a könyvben le van írva, a valóságban is megtörtént.)

Bár Daniel Keyest többnyire sci-fi szerzőként ismerik, szeretném kiemelni, hogy olyan író volt, aki egyben pszichológus is (ha nem is praktizált), és ez a legjobb műveiben tetten érhető. Rendkívüli érzékenységgel tudott nyúlni az olyan témákhoz, amelyek a lélek mélyére visznek. Merem állítani, hogy a Virágot Algernonnak és a Szép álmokat, Billy! is a lélekrajz miatt különleges, és azért ezek Keyes legjobb művei, mert levilágítanak a főhős lelkébe. (Sajnos, az író a többi regényében ezt nem teszi meg, pedig a pszichológusi végzettsége segítette volna benne. Az ötödik Sally például, amelynek főhőse szintén tudathasadásos, mint Milligan, nem nyújtja ugyanazt az élményt, mert lektűrként lett megírva, cselekményesen, de lélekrajz nélkül.)

Jelentősége: Daniel Keyes kétségkívül bestsellerszerző, emellett hazájában szépírónak tekintik a Virágot Algernonnak miatt, amelyet az amerikaiak klasszikus műként tartanak számon. Nálunk, Magyarországon Keyes szerintem lektűríróként lett elkönyvelve. Lehet, hogy a többi regénye miatt, de az is lehet, hogy azért, mert a Virágot Algernonnak is lényegében egy sci-fi ötletre épül, és akármilyen igényesen is van megírva, nálunk az ilyen típusú regény inkább szórakoztató irodalomnak minősül.

Virágot Algernonnak

Eredeti nyelv: angol (amerikai). Eredeti cím: Flowers for Algernon.

Keletkezése: először novella volt, az író később dolgozta át regénnyé.

Az alapötlet 1945 áprilisában jutott eszébe, amikor épp Brooklynban volt a vasútállomáson, és 10-15 percet várnia kellett a vonatra. Akkor elsőéves volt a New York-i Egyetemen, épp biológia órára ment, és nem tudta, miből fogja kifizetni az őszi szemeszterre a tandíjat. A vonaton ülve azon tűnődött, mi lenne, ha lehetséges volna feljavítani egy ember értelmi képességeit. Az órán laboratóriumi gyakorlatra volt beosztva, melynek során föl kellett boncolnia egy egeret. A gondolat és az élmény összekapcsolódott, és évekkel később alapul szolgált a regény megírásához.

1957 őszén elkezdett dolgozni középiskolai tanárként. Tartott két kreatív írás tanórát tehetséges gyerekeknek, és két másik órát, ahol értelmileg visszamaradott, a tanulásban lemaradó diákokkal foglalkozott. Az első ilyen speciális óra után egy fiú azt kérdezte tőle, hogy ha keményen tanul, akkor járhat-e normál tanórára, mert szeretne okos lenni. Ez mély benyomást tett Keyesre, a kérdés sokáig kísértette, és elhatározta, hogy ír erről egy történetet, de egyelőre nem kezdett bele, mert egy másik regényen dolgozott.

Amikor befejezte azt a másik regényt, érezte, hogy nem sikerült jól, ezért nyomott hangulatba került. A hullámvölgyből akkor jött ki, amikor a Galaxy magazin szerkesztője felhívta, és kért tőle egy novellát. Ekkor végiglapozta a jegyzeteit ötletek után kutatva, és eszébe jutott a fiú, és az a kérdés, amelyet 1945 áprilisában tett fel magának a vonaton: mi lenne, ha lehetséges volna mesterségesen megnövelni egy ember intelligenciáját. Leült megírni a novellát, így született meg a Virágot Algernonnak első változata.

Téma: a történet egy szellemileg visszamaradott fiatalemberről szól, akit egy kísérlet során megoperálnak. Sebészi beavatkozással megemelik az intelligencia hányadosát.

Cím: a címben szereplő Algernon egy fehér egér neve, az első állaté, akin ezt az operációt végrehajtották. Alegrnon nem csupán egy egér és a főhős sorstársa, hanem jelkép is. Az ő sorsa lesz Charlie sorsa is.

Spoiler! A virág, bár a címből nem derül ki, Algernon sírjára kerül. Az egér halála és a sírjára tett virág jelzi a kísérlet balsikerét és a szomorú végkifejletet.

Idő: a történet a regény megírásának idejében játszódik, vagyis az 1960-as években.

Helyszín: Amerikai Egyesült Államok.

Műfaj: a regény egy tudományos-fantasztikus ötleten alapul, emiatt részint sci-fi, részint fejlődésregény. (Egy fejlődési folyamatot mutat be, amely teljes kört ír le: a végén visszajutunk a kiindulóponthoz.)

Nézőpont: a főhős, Charlie Gordon meséli el a történetet E/1. személyben, előmeneteli jelentések formájában (naplószerűen).

Stílus: nagyon izgalmasak a stílusváltások. Az elbeszélés stílusa, formája és módja a történet során végig igazodik a főhős aktuális értelmi szintjéhez. Lenyűgöző, ahogy átélhetővé válik ezáltal az egész történet, Charlie helyzete és változása, ahonnan elindul és ahová eljut, vagy inkább visszajut, mindez lenyűgöző és ugyanakkor nagyon szomorú.

Nyelvezet: zseniális az, ahogy az író visszaadja a Charlie által használt nyelvezet által a főhős aktuális értelmi szintjét. Az elején a szöveg tele van helyesírási hibákkal, és egyszerűcske, ügyetlen mondatokkal. Érezni lehet belőle, hogy egy alacsony intelligenciaszintű ember írta. Aztán ahogy Charlie okosodik, a regény szövege is egyre választékosabb és cizelláltabb lesz. Tökéletes az elképzelés és a kivitelezés is!

Főszereplő: a főhős Charlie Gordon, egy 32 éves, szellemileg visszamaradott fiatal férfi, aki önként vesz részt a kísérletben és veti alá magát az operációnak, mert szeretne okos lenni.

Lenyűgöző, ahogy Charlie-nak az intelligenciájával együtt visszatérnek az emlékei a múltjából – egyre többet tudunk meg a gyerekkoráról, szüleiről, húgáról. Kész pszichológiai tanulmány lehetne az emberi kapcsolatoknak ez a szövedéke!

Különösen Charlie és az anyja közti viszony érdekes, valamint az, ahogyan Rose meggyűlöli és ellöki magától a gyengeelméjű fiát. Nagyon szomorú, ugyanakkor nagyon reális emberi gyarlóság ez, különösen, ha belegondolunk, hogy még egészséges gyerekeket is nap mint nap dobnak el.

Cselekménybonyolítás (spoiler!): szépen építkezik a regény. A történet közepe felé, amikor Algernon egyre furcsábban viselkedik, már sejteni lehet, mi lesz Charlie sorsa. Ő maga jön rá a kísérlet hibájára és eszmél rá először, hogy a tudati hanyatlás ugyanolyan gyors lesz, mint a fejlődés volt.

Amitől igazán szívbemarkoló a regény, hogy végig tudja: ugyanaz a sors vár rá, mint Algernonra, és nem tehet ellene semmit. Persze, amikor ez valóban megtörténik, akkor ő már nem érzi a veszteséget: a régi, együgyű Charlie már nem fogja fel, hogy mi történik. De az olvasó tudja, és a többi szereplő is tudja – ebben rejlik talán a regény hatásossága.

Az a hanyatlás vagy végzetes visszaesés, amikor Charlie ismét csökkent értelmű lesz, a legszomorúbb dolog, amiről valaha olvastam. A végén Charlie önként vonul be a Warren Állami Otthonba – arra a helyre, amelytől lángészként irtózott –, és a legcsodálatosabb az egészben, hogy ő már nem érzi szörnyűnek. De az olvasó tudja, hogy szörnyű…

Mondanivaló: szerintem sok igazság le van írva ebben a regényben, amit mi mind ismerünk, de csak akkor tudatosodik bennünk, amikor a könyv felhívja rá a figyelmünket. Ezek nagy része szomorú igazság.

Például ezen a regényen keresztül éreztem át először, hogy minden fogyatékossággal született ember közül az értelmi fogyatékosok sorsa a legnehezebb. Az emberek sosem nevetnek, ha egy vakot, süketet, némát vagy mozgáskorlátozottat látnak, de egy gyengeelméjűt kinevetnek.

Egy értelmi fogyatékos nem képes megtenni azokat a dolgokat, amiket ők igen, nem érti meg mindazt, amit ők, nem képes megtanulni dolgokat. Az együgyű Charlie-t, aki a pékműhelyben dolgozott, a munkatársai kinevették és nevetségessé tették, gúnyolták, de ő, ameddig csökkent értelmű volt, nem fogta ezt fel, a barátainak tartotta őket és azt gondolta, szeretik őt.

Miután megoperálták és elkezdett nőni az intelligenciája, akkor érte az első sokk, amikor ráeszmélt, hogy ezek az emberek egyáltalán nem a barátai, és semmi sincs úgy, mint ahogy azelőtt hitte.

Aztán a második sokk, amikor rájön, hogy a tudósok, akiket azelőtt tisztelt, egyáltalán nem olyan okosak, mint hitte, és sokszor még a saját szakterületükön is hiányosságaik vannak. Nem istenek, csupán átlagemberek, akik rettegnek attól, hogy a világ felfedezi, milyen keveset tudnak.

Élmény: nagyjából egy hét alatt olvastam ki ezt a vékonyka regényt, apránként, csak keveset haladva egyszerre. Nagyon megérintett; az ember nem is igazán tud megszólalni utána, csak sírni, olyan szívbemarkoló.

Pozitívumok: nagyon eredetinek érzem az alapötletet és a stílus, a tipográfia stb. történet szerinti változtatását rendkívül leleményesnek.

A történet mindvégig lekötötte a figyelmem, és érdekelt, hogyan folytatódik tovább. Mindenhová magammal hurcoltam, és amikor üres időm volt, ezt olvastam.

Nagyon különleges volt a könyv és egy kicsit talán pszichológiai jellegű. (Meghozta a kedvemet ahhoz, hogy pszichológiai jellegű regényeket olvassak.) Az a tudathasadás, ahogy a két Charlie – az együgyű és a lángész – párhuzamosan létezik egymás mellett ugyanannak az embernek a tudatában, egy kicsit emlékeztet a kettős személyiségre.

Negatívumok: nem tudok róla rosszat mondani, nekem nagyon tetszett. Ha akarnék, se találnék fogást rajta.

Értékelés: 5. Szerintem ez egy kitűnő regény.

(Érdemjegyek: 5 – letehetetlen, 4 – jó, 3 – közepes, 2 – gyenge, 1 – olvashatatlan.)

Különleges, nem sablonos, kicsit pszichológiai – analitikus, és elég mélyre ás. Olyan magas irodalom, ami szórakoztató is, vagy fordítva: olyan szórakoztató irodalom, amelynek magas színvonala miatt a legjobbak között van a helye.

Fogadtatás: hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban megjelenésekor hatalmas sikert aratott. Azóta több mint ötmillió példányban kelt el, 27 nyelvre lefordították. Charlie szívbemarkoló története több millió olvasót ejtett rabul világszerte.

Irodalmi jelentősége: az amerikai irodalomban már az író életében klasszikus műnek számított, a diákok tanulják az iskolában.

Kinek érdemes elolvasnia? Bárki számára érdekes lehet, aki szereti a mély értelmű, intellektuálisan bizsergető és érzelmileg hatásos könyveket.

Adaptációk: több filmadaptáció, színdarab, sőt, egy musical is készült belőle. Az első filmváltozat 1968-ban került a mozikba (ebben Cliff Robertson játszotta a főszerepet), aztán még többször megfilmesítették, például az ezredfordulón is.

Utóélete: az író 1999-ben külön könyvet (memoárt) írt arról, hogyan született meg a regény (Algernon, Charlie and I: A Writer’s Journey), melyet feleségének, Aureának ajánlott. A könyv nyitó fejezetében arról vall, hogy negyven év után is sokat gondol Charlie Gordonra, a regény hősére.