Jegyzetünk előző részében azzal foglalkoztunk, mely dolgok fontosak az írás szempontjából, és mely tulajdonságok tesznek minket íróvá. Most rátérünk konkrétan az írásra, vagyis a lényegi részre, és két-három lecke erejéig a szereplőkkel fogunk foglalkozni. Elsőként azt nézzük meg, milyenek a szereplők egy jó történetben. Választ keresünk a kérdésre: hogyan teremtsünk hús-vér szereplőket? Mire ügyeljünk a jellemformáláskor?

A szereplők adják a történet lényegét – aki prózát olvas, az mindenekelőtt emberekkel találkozik. A szereplők adják a történet motorját, kapcsolatba lépnek a történet minden elemével, és befolyásolják azokat.

A jó írók életet lehelnek a szereplőkbe. Alakjaik fizikailag, értelmileg és érzelmileg is jelen vannak a szövegben. Minél valódibbnak tűnik a szereplő, minél élőbb, annál jobban belemerül az olvasó a történetbe s válik a szerző által teremtett világ részévé.

Életszerű, hús-vér szereplők teremtése

Összetevők:

1. Vágy – az emberi természet motorja

A szereplőnek akarnia kell valamit, mert a szereplők vágyakozása ad lendületet a történetnek. A főhősnek nem feltétlenül kell kalandvágyónak lennie, de hajtsa valamilyen cél (mert ha csak nassol otthon a kanapén, akkor az olvasó elunja a könyvet).

A cél bármi lehet: megmászni egy hegyet, bosszút állni fia gyilkosán, kitörni a magányból stb. Lehet, hogy a szereplő csak annyit akar, hogy visszakapja üres pénztárcáját. Lényeg, hogy mozgassa valamilyen vágy.

Az se baj, ha a vágy megmagyarázhatatlan, és az se, ha nem ölt olyan egyértelmű formát, mint pl. a szerelmi vágy. Lehet, hogy a hősnő csak férje döntésével akar megbarátkozni, aki folytatni akarja a horgásztúrát annak ellenére, hogy egy hullát találnak a folyóban.

Ha a szereplő vágya erős, akkor a vágy tárgya vagy elérhetősége lényegtelenné válik. Ugyanis ha a vágy fontos a főhősnek, akkor fontos lesz az olvasónak is.

Miért fontos, hogy a szereplőt erős vágy hajtsa?

• Az erős vágy megléte megkönnyíti az olvasónak az együttérzést és az azonosulást a szereplővel. Ha ez hiányzik, akkor viszont unja a karaktert és abbahagyja a történet olvasását.
• A történet természetes módon fakad magából a vágyból, amely mozgatja a főhőst (pl. Nabokov: Lolita – ha Humbert Humbert nem kívánná Lolitát olyan elszántan, akkor a történet szertefoszlana).

Miért baj, ha a szereplőknek nincsenek vágyaik?

• ha a szereplők vágya lanyhul, a történet elveszíti a lendületét, hiányzik belőle a hajtóerő – a leírás, akármilyen művészi is, nem viszi tovább a cselekményt – nincs, ami felcsigázza az olvasót
• létezik céltalan, vágy nélküli ember is, akinek minden mindegy (pl. Camus: Közöny), de nehezebb vele azonosulni, és vágy, cél hiányában valami mással kell az olvasó érdeklődését ébren tartani (furcsa személyiségjegyek, olyan események, amelyek a főhős életére akaratán kívül hatással vannak)
• ha a szereplő nem cselekszik, mert nem vágyik semmire, akkor a sorsnak kell cselekednie helyette, pl. bajba kell kerülnie, valamitől meg kell menekülnie (ez esetben a vágy szerepét a túlélési ösztön tölti be) – de valaminek történnie kell a főhőssel ahhoz, hogy a történet ne fulladjon unalomba

2. Jellem – legyen összetett

• kerüljük a tipizálást – a szereplő legyen több egyszerű sztereotípiánál

Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a szereplőkben típusokat lássunk. Pedig ha a szereplők hétköznapiak és a jellemük egysíkú, azaz csak egyetlen vonásukat érzékeljük (pl. kedves nagyi, rosszindulatú postás), akkor a történet unalmas.

• egyénítés apró részletek segítségével – ettől válik a szereplő összetett jellemmé, hús-vér emberré

Ha a szereplő beletartozik egy adott típusba, akkor is legyen néhány olyan apró tulajdonsága, ami megkülönbözteti őt attól az embertípustól. Oda kell figyelni azokra a részletekre, amelyek a karaktert egyedivé teszik.

Mi tesz egyedivé? Minden ember magával cipeli az élettapasztalatait, emlékeit – ezektől lesz az, aki. Lehet, hogy a szereplőt a hangvétel egyéníti, ahogy beszél, lehet, hogy egy döntés, amit hoz.

• jó és gonosz helyett árnyalt, mélységekkel rendelkező karakterek

Hacsak nem mesét írunk, ne legyenek angyalian jó és velejéig gonosz szereplők, mert a jó és a rossz is csak a sztereotípiák különböző változatai. A jellemhibák érdekesebbé és hitelesebbé teszik a szereplőket. Ne legyenek túl jók, főleg ne tökéletesek, de azért legyenek szerethetők. Például lehet, hogy egy olyan főhős van, aki alapvetően jó ember, de mondjuk drogfüggő.

Az alapvetően nem pozitív jellemek esetében sem árt az árnyalt ábrázolás. A rosszfiúk se mindig rosszak, lehetnek semleges, sőt, pozitív tetteik is. Lehetőleg az ellenszenves karakternek is legyen azért jó tulajdonsága.

Az irodalomban rengeteg megkapó gazfickó van. Ők attól tűnnek hitelesnek, hogy képesek vagyunk felfedezni bennük valamit saját magunkból. Mindig van a személyiségükben egy apró vonás, amivel az olvasó azonosulni tud. A gonosz is hatásosabb, ha nem embertelen szörnyként ábrázolják.

Az elítélendő szereplő is ember – pl. Nabokov a Lolita írása során mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy a visszataszító főhős, aki elfogadhatatlan dolgokat tesz, ugyanúgy ember, mint bárki más. Ezért felruházza néhány vonzó tulajdonsággal. Egyszerűbb lett volna teljesen gonosznak beállítani, és úgy megírni, hogy az olvasó csak a negatív tulajdonságait érzékelje, de Nabokov vállalkozott arra a nehéz feladatra, hogy emberinek mutassa be, azaz árnyalja a jellemét: van benne jó is, rossz is.

• egymást ellensúlyozó személyiségjegyek

Mindannyian rendelkezünk egymást kiegészítő, ellensúlyozó, vagy éppen egymásnak ellentmondó személyiségjegyekkel. Ezeknek az ábrázolása segít az összetett jellemek formálásában.

Példa: a főiskola futballkapitánya, akit mindenki csodál a bátorságáért, felelőtlenül autókázik a környéken, miközben a kisöccse az anyósülésen szorong mellette.

Másik példa: a meghallgatásra érkező színésznő nagyon figyelmes másokkal, de fúriává változik, ha megjegyzéseket tesznek rá.

Ugyanakkor nem szabad túl szembetűnően a kontrasztosságra törekednünk. Függetlenül attól, milyen ellentmondó személyiségjegyekkel ruházzuk fel a karaktert, észrevétlenül kell beleszőni a jellemzésébe. Az olvasónak éreznie kell az ellentmondó személyiségjegyek közti feszültséget.

• következetesség – mindig viselkedjen a szereplő a jellemének megfelelően

A szereplő viselkedése legyen összhangban azzal, amit a jellemzésekor mondtunk róla. Minden cselekedete illeszkedjen a jellemébe, mert csak így fog a karakter hitelesnek tűnni.

Míg az egymást ellensúlyozó személyiségjegyek a konkrét emberi megnyilvánulásokban rajzolódnak ki, addig a következetes viselkedés azt jelenti, hogy a szereplő tettei általánosságban illenek a jellemébe. Az, hogy egy-egy pillanatban valaki hogy nyilvánul meg (pl. dühösen válaszol, ha megkérdezik tőle az időt), nem biztos, hogy összefüggésben van a jellemével (az adott pillanatban dühös, mert mondjuk késésben van, de lehet, hogy egyébként barátságos ember).

Nem szerencsés, ha egy szereplő a történet során végig következetesen viselkedik, majd a végén hirtelen megváltozik. Ha a történet elején önhitt és mogorva, akkor a végén ne bulizzon önfeledten a karneváli forgatagban, mert akkor szereplőként elveszti a következetességét.

Előfordulhat, hogy a szereplő nem a jellemének megfelelő dolgot tesz, de akkor annak elő kell készíteni a terepet. Ha következetlenül viselkedik, annak mindig legyen előzménye a szövegben. Ha a gyáva főhős a végén bátor dolgot csinál, akkor az olvasónak értenie kell, hogyan válhatott képessé erre. Nincs rosszabb, mint amikor az olvasó azt mondja: nem létezik, hogy ez a szereplő képes volt erre.

Ez nem jelenti, hogy az olvasó nem lepődhet meg egy szereplő tettein (sőt, jó, ha meglepődik), de a szereplő jellemének leírása akkor is következetes kell, hogy maradjon.

Ugyanakkor nem jó, ha egy karakter túl kiszámítható, mert akkor unalmassá válik. Ábrázoljuk a szereplőket következetesen, de ne legyenek annyira egyszerűek és kiszámíthatóak, hogy eltűnjön belőlük minden belső ellentmondás és a változásra való képesség.

• jellemfejlődés – avagy a változás képessége

Míg a szereplő vágya beindítja a cselekményt, addig a jellemfejlődés gyakran végkifejletül szolgál.

Különösen a főhős szempontjából elengedhetetlen, hogy képes legyen változni. Ez azonban nem jelent gyökeres változást – nem lesz belőle egy másik ember. Azaz nem kell, hogy a változás teljes és mindenre kiterjedő legyen. Bár a főszereplő változik a történet folyamán – mondjuk felismerései hatására, de akár drámai módon ki is fordulhat magából –, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a jellemének is át kell alakulnia.

A történetbe kódolva jelen kell legyen a főhősnek a változásra való képessége. Ha a szerző nem teremti meg a változás lehetőségét, akkor a szereplő kiszámíthatóvá válik, és az olvasó elveszíti az érdeklődését.

<< Előző rész: Mi tesz íróvá?              Következő rész:  >>

A prózaírás fortélyai útmutató jegyzet tartalomjegyzéke  >>