Jegyzetünk első részében szó esett arról, milyen fontosak a mesterségbeli fogások. Most kezdjünk el konkrétan az írás folyamatával foglalkozni, melynek legelső lépcsője egy ötlet…

Az ötlet

Az írás mindig egy ötlettel kezdődik. Az ötletek magok, amelyek történetté csíráznak. Ez a mag lehet egy szereplő, egy név, egy helyszín, egy helyzet vagy egy jelenet, vagy akár egy homályos érzés is.

Az ilyen magvak ott hevernek úton-útfélen, a prózaírónak csak meg kell látnia őket. Bármiből válhat nyersanyag, de leggyakrabban saját életünkből merítünk (családi élet, kapcsolatok, hobbi, stb.).

„Bárki, aki megérte a tizennyolcadik életévét, az élete hátralevő részére elegendő történetet gyűjtött már össze.” (Fiannery O’Connor).

Ezer apró hétköznapi dolog van, ami jó téma lehet egy történethez.

Témaforrások:

• saját életünk vagy ismerőseink élete

Vegyük szemügyre múltunk eseményeit és azokat az embereket, akiket ismertünk. Olyasmit, amit már el is felejtettünk. Akár hozzánk közel álló embereket is beleírhatunk egy történetbe (pl. Philip Roth számára saját őrült családja szolgáltatta a nyersanyagot).

• gondolatok, álmok

Gondolatokból is lehet téma, pl. ha valakinek a világfelfogása megváltozik (pl. Dosztojevszkij azért írta meg a Bűn és bűnhődést, mert megváltoztak a filozófiai nézetei).

• érdeklődési kör

Vegyük végig, mit szeretünk és mit utálunk, mik a hobbijaink, milyen élményeink vannak. Sokkal könnyebb olyan témáról írni, ami szenvedélyesen érdekel (pl. Herman Melville saját bálnavadász-kalandjaiból merített a Moby Dick írásakor). Tartsuk szem előtt, hogy nemcsak egzotikus és bizarr élményekből válhat jó történet, hanem a leghétköznapibb élményekből is.

Megfigyelés

Az ötletek utáni kutatás közben kiélesedik a megfigyelés képessége – mert az írói mesterség együtt jár azzal, hogy figyelünk másokra, és találgatjuk, milyen lehet a bőrükben lenni. Az olvasás örömét többek között az adja, hogy bepillanthatunk olyan emberek életébe, akikkel egyébként soha nem találkoznánk (a leselkedés izgalmát váltja ki az olvasóból).

Bár szeretjük a szuperhősökről és a jó meg a rossz harcáról szóló történeteket, a főszereplőnek nem kell tökéletesnek lennie. Az olvasót megnyugtatja, ha azt látja, hogy más is ugyanúgy botladozik az életben és ugyanolyan elveszett, mint ő – megerősíti abban a hitében, hogy nincs egyedül.

Személyesség és elvonatkoztatás

Gyakran hallani alapszabályként, hogy az író arról írjon, amit ismer. Ez jó tanács, és érdemes megfogadni (támaszkodjunk a megfigyeléseinkre), de nem mindig fedi az igazságot. Nyugodtan lehet olyasmiről is írni, amit nem ismerünk, csak akkor előtte kutatómunkát kell végezni. Az alapszabály inkább úgy hangzik: az író arról írjon, ami felkelti az érdeklődését.

1. Ha arról írunk, amit ismerünk

Legkönnyebb arról írni, amit ismerünk, megtapasztaltunk, olyan emberekről, akikkel találkoztunk, olyan helyről, ahol jártunk stb. De figyelni kell arra, hogy a történet ne legyen túlságosan énközpontú. Egy idegent nem érdekli ugyanaz, amit egy barátnak megírnánk magunkról egy levélben, mert neki pl. az álmaink részletes elmesélése unalmas.

Olyan történet megírása legyen a cél, amelyet egy vadidegen ugyanúgy élvez, mint az, aki ismer minket. Az idegent nem az író személye vagy élete érdekli, hanem egy jól elmesélt, remek történetet akar olvasni.

A jó írónak tudnia kell elvonatkoztatni önmagától, még akkor is, ha saját életéből meríti a témát. Ki kell fejlesztenie magában azt a képességet, hogy a látottakból következtessen az eddig nem látottakra (Henry James gondolata).

2. Ha arról írunk, amit nem ismerünk

Nyugodtan merészkedhetünk ismeretlen terepre is. Például gyakran adják megtörtént események, újsághírek egy-egy regény alapötletét (pl. Kosztolányi: Édes Anna). Elég beleolvasni egy napilapba, és sok jó ötletre bukkanhatunk, de a történelemből vagy az állatvilágból is számtalan ötletet meríthetünk.

Nem muszáj arról írni, amit ismerünk. Semmi akadálya annak, hogy egy híres fotómodellről írjunk, aki egy antarktiszi fotózása alkalmával befogad egy sánta pingvint. Nem baj, ha ennek semmi köze a saját életünkhöz, nyugodtan írhatunk róla, csak épp némi kutatómunkát kell végezni a fotómodellekről, a pingvinekről és az Antarktiszról. Ugyanis ha olyan témánk van, amiről nem tudunk semmit, akkor kénytelenek vagyunk utánajárni, hogy eszik vagy isszák.

Nem baj, ha a témánk teljesen idegen a saját személyes életünktől. Végső soron akkor is valamiképpen arról írunk, amiről tudunk valamit, ha nem magunkról írunk. Ugyanis a hangvétel, az érzelmek és a nézőpont a sajátunk marad, és a mi tapasztalatainkról árulkodik, a mi személyiségünkből táplálkozik.

Ötletjegyzék és ötletválasztás

Ha íróként tekintünk a világra, akkor többé nem az a gond, hogy nincs ötletünk. A gond az lesz, hogy annyi ötletünk van, hogy egy élet kevés lenne ahhoz, hogy mindet megírjuk. Honnan tudjuk, melyik ötletet érdemes megírni?

Ezen nem kell aggódni. A jó ötlet kitartóan felhívja magára a figyelmünket. Amint eszünkbe jut, nem tudjuk többé kiverni a fejünkből. Lehet, hogy azonnal felismerjük, hogy jó ötlet, de az is lehet, hogy csak néhány nap múlva.

Ám egyetlen nagy öltet kevés egy jó történethez. A prózai mű – különösen a regény – több ötlet felhalmozódásából születik meg. Az ötlet tehát csak kiindulópont, később bővíteni kell.

Mivel a kis ötletek is fontosak lehetnek, amint eszünkbe jut egy ötlet, jegyezzük le! Ha sok ötlet pattog a fejünkben, képtelenség mindre emlékezni. Csak arra tudunk emlékezni, amikor rálelünk egy nagy ötletre, tehát a többit írjuk fel. Nem mindent fogunk felhasználni, amit leírunk, mégis hasznosak lehetnek.

A valós események átalakítása fikcióvá

Az életből merített ötletek csak magvak, amelyeket még el kell vetni a történet talajába, és a képzelet vizével megöntözni. Nem lehet őket egy az egyben felhasználni.

A kezdő írók hibája, hogy túlságosan ragaszkodnak a tényekhez. Ha egy valós eseményt úgy akarnánk megírni, hogy ragaszkodunk a valósághoz, akkor olyan lesz, mintha dokumentaristák vagy újságírók lennénk. A prózaírás nem a valós események szó szerinti lejegyzését jelenti.

A tények nem tények többé, amint belekerülnek egy történetbe, hanem a történet világának részei. A próza dolga az, hogy a való életnél jobban mesélje el a történetet. Még akkor is fikció, ha teljesen valóságosnak tűnik.

Bár egyes emlékiratok érdekesek tudnak lenni, a tényekhez való ragaszkodás általában unalmas és terjengős történetet eredményez, amelyből hiányzik a feszültség, a szókimondás, az irónia és a humor. Azaz minden, ami a prózát élvezetessé teszi.

A valóságot tehát a képzelethez kell idomítani. Ez nem jelent hiteltelenséget vagy hamisságot. A tények megváltoztatásával nem áldozzuk fel az őszinteséget – a történetből leszűrt igazság érvényét ugyanis nem csökkenti az, hogy változtattunk a valós eseményen. Épp ellenkezőleg: a próza kiemeli, felnagyítja az élet igazságait. Azért írunk prózát, hogy megértsük általa a körülöttünk levő világot. A prózaírás ily módon egyfajta terápia is.

<< Előző rész: Fikciós formák rövid meghatározása              Következő rész:  Mi tesz íróvá?>>

A prózaírás fortélyai útmutató jegyzet tartalomjegyzéke  >>